Péchy Blanka színművésznőnek 1960-ban tett alapítványa indította el a Kazinczyról elnevezett Szép Magyar Beszéd versenyt, amely az eltelt öt évtized során országos mozgalommá vált.

               Az idei Bács-Kiskun megyei döntőt március 2-án rendezték Baján, az Oktatási Hivatal Szegedi Pedagógiai Oktatási Központja és a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központja szervezésében.

A verseny két kategóriában zajlott: a gimnáziumi és a szakképző iskolai tanulók csoportjában.

A verseny anyaga két részből állt: egy legfeljebb 3 perces időtartamú, szabadon választott 20-21. századi magyar szerző által írt esszé vagy értekezés (részlet) felolvasásából, valamint egy kötelező szöveg előadásából, rövid felkészülés után.

A szakképző iskolás tanulók versenyén 16 fő vett részt. A megye számos intézményéből érkeztek diákok. A háromtagú zsűrit középiskolai pedagógusok alkották.

Nagy Vivien, a Kiskunhalasi Szakképzési Centrum Humán Szakképző Iskolájának 11/A osztályos tanulója a szakképzős tanulók versenyében 3. helyezést ért el.

A kötelező szöveg Kováts Dániel, nyelvész Beszédművelő körök a közjó szolgálatában című esszéje volt.  Az összetett mondatokkal, közbeékelésekkel telített szakmai jellegű ismeretlen szöveg felolvasása komoly kihívás volt a résztvevők számára.

Vivien alapos felkészülést igénylő választott szövege Hamvas Béla, huszadik századi író, filozófus, esztéta  A tükör című esszéjének első fejezete volt, mely az emberi hiúságról és az önzésről szól.

Vivien kimagasló előadói készsége, tiszta hangképzése, kisugárzása, valamint a személyiségéhez illő szöveg hatásos felolvasása egyaránt magával ragadta a zsűritagok elismerését és a hallgatóság figyelmét.

A szöveg olyan általános érvényű filozófiai-lelki gondolatokat tartalmaz, mely nemcsak Hamvas korában, hanem napjainkban is megfontolandók, önvizsgálatra késztetik az olvasót, a hallgatót.

„Az ember, mondják, egyéb természeti lényektől abban különbözik, hogy önző. A megállapítás rossz. Minden lény az. Sőt: az ember mintha kevésbé volna önző, mint az állat. Persze, nem azért, mert jobb, hanem azért, mert ostobább. Inkább így: azért, mert az állat egoizmusa józan és éber. Még jobban: mert ez az önzés objektív. Az ember is azt akarja, hogy amit tesz, hasznára legyen. De: „csak egészen kevés embernek van ahhoz, hogy önző legyen, elég esze”. Az ember egoizmusa, be kell ismerni, alig hasznos. Miért? Mert nem józan és éber, vagyis mert: szubjektív.

Az ember az egyéb természeti lényektől nem abban különbözik, hogy önző, hanem abban, hogy szubjektív. Az állati egoizmus tárgyilagos annyira, hogy még azt is el lehet róla mondani: ez az érdektelenség nélkül való önzés. Érdek nélkül az, mert: személytelen. És ez a személyesség az ember természetes önzésének is árt. Ostoba ahhoz, hogy igazán önző lehessen. Ébersége és józansága ebben az érdekeltségben kialszik. Semmi sem érdekli önmagán kívül. „Csak az iránt van érzékem, ami én magam vagyok”, mondja egy francia költő. Az ember nem hasznát akarja, hanem önmagát. Ezért nem tárgyilagos. A par excellence humanum nem az önzés, hanem: a hiúság. A világ: tükör.

Csak önmagát akarja és kívánja látni s ezért csak önmagát tudja látni. Az ég kék; de ez a kék ő maga. Ha valakit megszeret, önmagának egy kigondolt változatát szereti. Nem a világot látja, hanem saját képeit. Nem a valósággal áll vonatkozásban, hanem önmagával. Tükör előtt van és ott él.

A tükör nem egyéb, mint a világgal szemben fölvett álláshelyek szöge. Az állat úgy érzi, hogy önmagát a dolgok közé teszi, énjét a világba belehelyezi. Sokkal inkább a világból ki sem veszi, hanem ott hagyja. Ezért az állat világa: a környezet. Az ember világa: a tükör. Mert önmagát a dolgok közül kiemelte, s úgy áll, hogy amikor a világra néz, a pillantás sugara megtörik és visszaverődik a dolgok felületéről. Ezért látja az ember a dolgok helyett mindig önmagát. Az állat objektivitása nem más, mint az objektíven fölvett magatartás; az ember szubjektivitása pedig az a ferde szög, amelyben a világgal szemben áll. Amit ebből a szögből láthat, az csak önmagának visszaverődött képe lehet. Az ember világhelyzete: a tükör.”

  dr. Vojcsek Hajnalka

    magyartanár